Nemrégiben hívei, tisztelői,
paptársai körében elkísértük utolsó útjára az Écsen 50 éven át,
Győrságon és Sághalomalján 26 éven át haláláig szolgálatot teljesítő
Kozák János esperes plébánost.
János Atya 1934. január 22-én született Pusztacsaládon,
ahol szülei és testvérei körében nagy szeretetben élt és ahonnét
elindult Istent és a hívő embereket szolgáló útján.
1958. június 15-én Győrben szentelték pappá. Segédlelkészként
tevékenykedett Vitnyéden, Ácson, Kapuváron, Téten, Kisbéren, míg 1967.
május 31-én Écsre került Dömötör Lőrinc mellé káplánnak. A lakosság, a
hívek befogadták őt, és nagy örömükre négy évre rá 1971-ben kinevezték
a falu plébánosává. Sok feladat várt rá. Összefogta a hívek segítő
szándékát és erejét, 1972-ben elsőként elkészült az új prébánia
hivatal, melynek építési munkálataiból ő is tevékenyen kivette részét.
Az écsi templom Árpád-kori alapokra épült, amin kívül-belül Kozák Atya
által 1983-tól –az új kupola ekészültétől- folyamatosan -máig is-
felújítási munkák folynak a lakosság, a műemlékvédelem, majd
pályázatok és a Püspökség segítségével.
Écs, mind a népi, mind az egyházi hagyományokban gazdag település volt.
János Atya mint zeneértő, zenét szerető ember, nem csak az Isten házát
építette, hanem a hívő közösséget is megtartotta, összetartotta. Nem
maradhattak el a virágvasárnapi passiók, több szólamú egyházi énekeket
tanított a templomi énekkarral, ezáltal is szebbé, meghittebbé téve a
szentmiséket, ünnepi alkalmakat. Nem jelentettek nehézséget a plébánia,
egyházközség körüli teendők, hiszen mindig szorgos asszony kezek
tevékenykedtek, ha kellett a konyhán, ha kellett a templomban. Az
egyházközségi képviselők is rendre részt vettek a munkákban, akár a
plébánia, akár a templom építése, rendbe tétele volt soron.
Plébános úr mindenben részt vett. Jó kapcsolatot ápolt a települések
önkormányzataival, igyekezett a rendezvényeken megjelenni,
érezte, hogy számon tartjuk, hogy igényeljük jelenlétét. Segített a
nehéz pillanatokban, de az öröm pillanataiban is osztozott velünk. Hogy
1967-ben „Écsre haza érkezett”, misem bizonyította jobban, mint hogy
szüleit is ide költöztette, így ők is részesülhettek az écsiek
szeretetéből, tiszteletéből. Őrömmel nyugtázták, hogy gyermeküket
befogadták, mennyire szeretik és segítik őt a templomért, az
egyházközségért való tervei megvalósításában.
Munkásságát, lelkipásztori tevékenységét elismerve, 2007. augusztus
20-án Écs Község Önkormányzata DÍSZPOLGÁRI CÍMET
adományozott számára.
Az 1940-ben létrejövő zárdaiskola kápolnája a különböző történelmi
események viharaiban is fennmaradt, ahol az Atya is misézett. Itt
mondta a reggeli 8 órás „kismiséket” és esti hálaadásokat. A reggeli
misét a templomi „nagymise” követte, majd pedig indult tovább a
győrsági templomba. A vasárnap délelőttbe a sághalomaljai
szolgálat már nem fért bele, így oda délután érkezett híveihez.
Mondovics László Écs község polgármestere, aki a temetésen a két település nevében búcsúzott tőle, így fogalmazott:
„Munkája nyomot hagyott a
templomokon, a plébániákon, a temetőkön, de ami a legfontosabb, a hívek
lelkében. Utolsó szentmiséjét a halomaljai templomban tartotta, melyet
megépítésének 50 éves évfordulójára az Ő vezetésével sikerült
felújítani.
Munkáját szeretettel végezte, melyet
megtetézett szíve teljes melegével és jóságával. Községeink lakossága
megszerette, elismerte sokszor ember feletti munkáját, amelyet
településeinkért, a helyi egyházak fejlesztéséért tett.
Mi, akik itt maradtunk, szegényebbek
lettünk egy hivatását szerető és szolgáló János Atyával, egy társsal,
egy kapcsolattal. Egy olyan embertől búcsúzunk, aki csordultig volt
szeretettel, és aki életében sokat adott magából nekünk. Fáradhatatlan
volt, mintha tudta volna, hogy nem sok ideje van már egyházát, híveit,
Istent szolgálni, jóságával jobbítani. Motorja és központi embere,
szíve-lelke volt közösségünknek.
Kedves János Atya társaságában mindig
úgy érezhettük, hogy szüksége volt ránk. Fontosságunk, számára sosem
volt kérdés. Figyelmessége, mindig segíteni kész természete azt
éreztette velünk, hogy életének lényeges, szorosan hozzá tartozó
részei, alkotó elemei vagyunk. Ezért is fáj különösen ez a búcsúzás.
Élete példa, senki máshoz nem fogható személyisége – most már legenda.
Emlékeinkben megőrizzük felejthetetlen egyéniségét, a mosolygós, mindig barátságos arcát.
Nyugodj Békében, Isten veled János Atya, Isten veled Esperes Úr!”
Írás: Farkas Márta