2017.05.18. - Elment a jó pásztor…


 Nemrégiben hívei, tisztelői, paptársai körében elkísértük utolsó útjára az Écsen 50 éven át, Győrságon és Sághalomalján 26 éven át haláláig szolgálatot teljesítő Kozák János esperes plébánost.

 János Atya  1934. január 22-én született Pusztacsaládon, ahol szülei és testvérei körében nagy szeretetben élt és ahonnét elindult Istent és a hívő embereket szolgáló útján.
1958. június 15-én Győrben szentelték pappá. Segédlelkészként tevékenykedett Vitnyéden, Ácson, Kapuváron, Téten, Kisbéren, míg 1967. május 31-én Écsre került Dömötör Lőrinc mellé káplánnak. A lakosság, a hívek befogadták őt, és nagy örömükre négy évre rá 1971-ben kinevezték a falu plébánosává. Sok feladat várt rá. Összefogta a hívek segítő szándékát és erejét, 1972-ben elsőként elkészült az új prébánia hivatal, melynek építési munkálataiból ő is tevékenyen kivette részét.

Az écsi templom Árpád-kori alapokra épült, amin kívül-belül Kozák Atya által 1983-tól –az új kupola ekészültétől- folyamatosan -máig is- felújítási munkák folynak a lakosság, a műemlékvédelem,  majd pályázatok és a Püspökség segítségével.

Écs, mind a népi, mind az egyházi hagyományokban gazdag település volt. János Atya mint zeneértő, zenét szerető ember, nem csak az Isten házát építette, hanem a hívő közösséget is megtartotta, összetartotta. Nem maradhattak el a virágvasárnapi passiók, több szólamú egyházi énekeket tanított a templomi énekkarral, ezáltal is szebbé, meghittebbé téve a szentmiséket, ünnepi alkalmakat. Nem jelentettek nehézséget a plébánia, egyházközség körüli teendők, hiszen mindig szorgos asszony kezek tevékenykedtek, ha kellett a konyhán, ha kellett a templomban. Az egyházközségi képviselők is rendre részt vettek a munkákban, akár a plébánia, akár a templom építése, rendbe tétele volt soron.
       
Plébános úr mindenben részt vett. Jó kapcsolatot ápolt a települések önkormányzataival,  igyekezett a rendezvényeken megjelenni, érezte, hogy számon tartjuk, hogy igényeljük jelenlétét. Segített a nehéz pillanatokban, de az öröm pillanataiban is osztozott velünk. Hogy 1967-ben „Écsre haza érkezett”, misem bizonyította jobban, mint hogy szüleit is ide költöztette, így ők is részesülhettek az écsiek szeretetéből, tiszteletéből. Őrömmel nyugtázták, hogy gyermeküket befogadták, mennyire szeretik és segítik őt a templomért, az egyházközségért való tervei megvalósításában.
      
Munkásságát, lelkipásztori tevékenységét elismerve, 2007. augusztus 20-án Écs Község Önkormányzata  DÍSZPOLGÁRI CÍMET adományozott  számára.
     
Az 1940-ben létrejövő zárdaiskola kápolnája a különböző történelmi események viharaiban is fennmaradt, ahol az Atya is misézett. Itt mondta a reggeli 8 órás „kismiséket” és esti hálaadásokat. A reggeli misét a templomi „nagymise” követte, majd pedig indult tovább a győrsági templomba.  A vasárnap délelőttbe a sághalomaljai szolgálat már nem fért bele, így oda délután érkezett híveihez.

 Mondovics László Écs község polgármestere, aki a temetésen a két település nevében búcsúzott tőle, így fogalmazott:
 „Munkája nyomot hagyott a templomokon, a plébániákon, a temetőkön, de ami a legfontosabb, a hívek lelkében. Utolsó szentmiséjét a halomaljai templomban tartotta, melyet megépítésének 50 éves évfordulójára az Ő vezetésével sikerült felújítani.   
Munkáját szeretettel végezte, melyet megtetézett szíve teljes melegével és jóságával. Községeink lakossága megszerette, elismerte sokszor ember feletti munkáját, amelyet településeinkért, a helyi egyházak fejlesztéséért tett.
Mi, akik itt maradtunk, szegényebbek lettünk egy hivatását szerető és szolgáló János Atyával, egy társsal, egy kapcsolattal. Egy olyan embertől búcsúzunk, aki csordultig volt szeretettel, és aki életében sokat adott magából nekünk. Fáradhatatlan volt, mintha tudta volna, hogy nem sok ideje van már egyházát, híveit, Istent szolgálni, jóságával jobbítani. Motorja és központi embere, szíve-lelke volt közösségünknek.
Kedves János Atya társaságában mindig úgy érezhettük, hogy szüksége volt ránk. Fontosságunk, számára sosem volt kérdés. Figyelmessége, mindig segíteni kész természete azt éreztette velünk, hogy életének lényeges, szorosan hozzá tartozó részei, alkotó elemei vagyunk. Ezért is fáj különösen ez a búcsúzás. Élete példa, senki máshoz nem fogható személyisége – most már legenda.
Emlékeinkben megőrizzük felejthetetlen egyéniségét, a mosolygós, mindig barátságos arcát.
Nyugodj Békében,  Isten veled János Atya, Isten veled Esperes Úr!”                               

Írás: Farkas Márta




Képek a rendezvényről


Vissza a rendezvényekhez
Kezdőlap